Ma a pozitivitásról szeretnék írni. A téma véleményem szerint extrém fontos. Magam egy kezdő pozitív embernek tartom, de van, hogy megbotlom és mindent sötéten látok, amikor emlékeztetnem kell magam, hogy egyáltalán nem rossz minden, amit annak látok. Szeretem a pozitív embereket és azokat, akik pozitivitást sugároznak. A pohár félig tele - félig üres kérdés azonban beállítottság kérdése. Szeély szerint megpróbálok a dolgoknak a lehető legpozitívabban nekimenni, ami évekkel később egyre könnyebb lesz, részemmé válik. Lehet hogy optimista gondolataid másoknak túl elérhetetlennek tűnnek. Ne higy nekik. Az a legrosszabb opció, ha hagyod magad lehúzni.

Mindig érdekelt a téma, miért vannak az embereknek ennyire különböző beállítódásuk és miért vannak, akik folyton lehúznak? Mivel semmiféle tétel nincs efelől, a magam teoróáját vallam: Vagy az elégedetlenség az, amit azzal egyensúlyoznak, hogy mások is rosszul érzik magukat? Ez a kérdés már hatalmi kérdés? Hatalom mások boldogsága felett?

A pozitív pszichológia témaköre nagyon érdekes. Egy olyan életbeállítódásról szól, ahol a dolgokat pozitív megvilágításban látjuk. Szerencse, hála, optimizmus, bizalom, megbocsájtás és szolidaritás a legfontosabb pontjai.

Tanulmányok mutatták ki, hogy a pozitív szemlélet az életre mennyi előnnyel jár: Több siker a suliban, egyetemen, munkában egészen az egészségügyi előnyökben. Én vagyok a tanuja, hogy egy beállítódást meg lehet változtatni - hiszen jó magam végtelenül pesszimista és súlyos depressziós voltam. Igaz, nem megy egyik napról a másikra, de lassan működik.

Egyébként is? Mi értelme az életet negatívan látni? Az senkinek sem jó!